Az évezredek viharait kiállták, tizenöt év polgárháborúja viszont súlyosan megtépázta a szíriai keresztény közösségeket – Helyszíni riportunk!

Tamás kapuját háromcsillagos szíriai zászló borítja, Damaszkusz keresztény óvárosában az üzletek rolóiról már rég lekaparták az előző rezsim színeit. A negyed bejáratainál szakállas iszlamisták vigyázzák a rendet, rá sem pillantanak a februári szélben lobogó hajjal elvonuló diáklányokra.

Háfez el-Aszad és fia, Bassár fél évszázados rezsimjei a saját hatalmi bázisukként tekintettek a keresztényekre. Sokan kényszerből álltak a rendszer mellé, tudván, hogy közösségük megmaradásának záloga a mindenkori hatalommal való együttműködés; mások pedig őszintén szimpatizáltak a baaszizmussal, amely − hivatalosan legalábbis − szekuláris identitást adott az országnak.

még úgy is, hogy a legkeményebb harcok jellemzően megkímélték őket, és − lojalisták lévén – sem a kormány, sem pedig az oroszok légiereje nem szórt rájuk bombát úgy, ahogy egyes szunniták lakta városrészekre. Így az ország északi részén lévő sátortáborok kétmillió lakója között sem igen találni keresztényt.

A keresztények sorsa összefonódott a környezetükével, az ország különböző pontjain élő közösségek így eltérő veszteségekkel vészelték át az előző tizenöt évet. Míg a partvidékeken a gazdasági helyzeten kívül nem sok dolog ártott nekik, az északkeleti Kámisliben gyakorlatilag megszűnt a több ezer éves asszír keresztény jelenlét. Aleppóban a felkelés előtti 170 ezer helyett helyi becslések szerint már csak 30 ezren vannak.

A zavarosabb évek során az egyes milíciák előszeretettel raboltak el gazdagnak vélt keresztényeket, váltságdíjat követelve a családjuktól. A háború szakaszaiban Aleppó keresztény negyedeibe, csakúgy, mint a főváros keresztény óvárosába, Bab Túma és a szomszédos Kasszaa lakóépületeibe is rendszeresen csapódtak be a felkelők által uralt Dúma és Dzsóbar városrészekből kilőtt rakéták. Noha a helyiek szerint ez nem nekik, hanem a lakóépületek közé beágyazott katonai őrhelyeknek szólt, így is sok civil vesztette életét.

„Sejtettük, hogy a kormány lő minket titokban, hogy ezzel állítson maga mellé” – mondja Michel Tobghi aleppói keresztény aktivista, akinek a házát szintén találat érte.

Számarányukat tekintve az összes felekezettől talán a keresztények közül vándoroltak ki a legtöbben. A többség a szegénység, mások a sorozás elől menekültek el, hiszen a háború idején előfordult, hogy a hároméves katonai szolgálat nyolc évig tartott.

„Hogy hányan maradtunk, arról csak durva becsléseink vannak. A tizenkét nagyobb egyház számait összesítve arra következtetünk, hogy a 2011 előtti 1,5 milliós közösség mára 400-600 ezer fősre csökkent” – mondja George Bahi, a damaszkuszi örmény katolikus közösség egyik vezetője. A legtöbb kivándorló fiatal férfi, ezért a nemi arányok felborultak, a lányoknak egyre nagyobb gondot jelent párt találni maguknak.

A kivándorlásban bizonyos egyházak is segítettek. Mivel szűkös forrásaikból csak korlátozottan tudták támogatni elszegényedő híveiket, társadalmi befolyásuk lassú olvadását úgy tudták mérsékelni, hogy a már Kanadában, Ausztráliában és európai országokban működő egyházakon keresztül szervezték a láncmigrációt, az így kivándorlók pedig pénzt utaltak haza az otthon maradottak segítésére. De sok fiatal egyetemi tanulmányokat folytatni ment külföldre, tudván, hogy talán soha többet nem tér haza.

A decemberben az északnyugati Idlib tartományból meginduló Hajat Tahrír as-Sam (HTS) iszlamista felkelőcsoport talán maga sem számított a gyors győzelemre és arra, hogy Szíria minden gondja a nyakába szakad. Már az első héten kiderült, hogy 30 ezer fegyveresük kevés a rend fenntartásához, különösen, hogy az Aszad-rezsim bukását követő eufóriában a börtönökből nemcsak a politikai foglyokat, de a köztörvényeseket is szélnek eresztették. Damaszkuszban, Homszban és Aleppóban sötétedés után az emberek, ha tehetik, nem lépnek az utcára. Az új vezetés ezért óriásplakátokon és a médián keresztül toboroz önkénteseket a biztonsági erőkbe. Ahogy korábban a hadsereg, úgy alapvetően a rendfenntartó egységek sem jelentenek vonzó opciót az átlagosnál jobban szituált keresztény fiataloknak, pláne, hogy a tíznapos gyorstalpalón az iszlám vallásjogot is be kell biflázniuk.

A legszerencsésebbek talán a dél-szíriai Szvejdában és Damaszkusz Dzsaramána negyedében élő keresztények, akik drúz milíciák védelme alatt élik az életüket. De Damaszkusz és Aleppó keresztény negyedei is biztonságosabbak az átlagnál, mivel a helyiekből szerveződő önkéntesek védik őket. Bab Túmában 150, Kasszaában kétszer ennyi 

a HTS szakállas harcosai kívül strázsálnak. A templomok udvarának és az épületeknek a kapui tárva-nyitva állnak, bárki szabadon betérhet.

„Kiváló!” – válaszol Fádi, amikor arról kérdezzük, hogy milyen az együttműködés a HTS embereivel. A 26 éves férfi maga is önkéntes, puskatuson nyugvó kézfejét kereszttetoválás borítja. Egyelőre úgy néz ki, hogy a gond nem a HTS embereivel, hanem az önjáró radikális csoportokkal van. Leginkább az Aszad-rezsim bukását követő hetekben fordult elő, hogy a keresztény negyedeket plakátok borították be, amelyek a nők helyesnek vélt viseletére szólítottak fel.

A damaszkuszi Kasszaában napokig járt egy autó, amelyből hangosbemondón keresztül hívták az embereket az iszlámra. Helyi fiatalok megállították a kocsit, és szóváltásba keveredtek a benne ülő, korukbeli radikálisokkal, amelynek során az egyik keresztény szájából elhangzott az „átok az istenedre!” mondat. A csődületre kiérkező HTS-fegyveresek helyreutasították a hitbuzgó muszlimokat, megtiltották nekik, hogy betegyék a lábukat a keresztény környékre, de az istenkáromlást nem hagyhatták figyelmen kívül. A tömegben közben felszívódó keresztény fiatal Libanonba szökött a felelősségre vonás elől.

Ekkoriban történt az is, hogy a hosszú szakállas radikálisok sorra járták a bárokat, megfenyegetve a tulajdonosokat, hogy hagyjanak fel az alkoholárusítással.

„Amikor az ajtó kinyílt, és megláttam a fegyvereseket, azt hittem, itt a vég – mondja az Alolia étterem tulajdonosa, akinek kollégáit korábban üzletük felrobbantásával fenyegették meg radikálisok. – Aztán kiderült, hogy a HTS emberei. Udvariasan köszöntek, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, mi mondtuk, hogy igen, mire ők elköszöntek és távoztak.”

Alkoholt árusítani egyébként nem tilos, de a kifogyó áru utánpótlása bizonytalan. A Damaszkusz melletti Jebrúd városban történt januárban, hogy egy keresztény alkoholárus szállítmányát feltartóztatták, majd elkobozták a HTS ellen­őrző pontján. A kereskedő a helyi paptól kért közbenjárást, akivel együtt mentek a szervezet helyi parancsnokához. Az végül elrendelte az áru visszaszolgáltatását, de búcsúzóul megjegyezte a férfinak: „Nem jó dolog, hogy felekezeti ügyet csináltál az alkoholból. Ez nem a papok ügye.”

A HTS vezetői alighanem tudják, hogy ha a keresztényekkel bármi történik, annak a híre messzire száll. Így volt ez decemberben a Homszhoz közeli Szukájlábia városában, amikor iszlamisták felgyújtottak egy karácsonyfát. A HTS külföldi dzsihadistákra fogta az akciót, és az új fa felállításánál már a helyi iszlamista vezetők is ott voltak. Ugyancsak decemberben vetett nemzetközi hullámokat az iskolai tankönyvek reformjának terve: a Korán első szúrájából a „Vezess minket azoknak az útján, akikkel irgalmas voltál, ne azokén, akikre megharagudtál, és ne a tévelygőkén” idézet nyert volna új magyarázatot a tankönyvben, miszerint akikre Allah haragszik, azok a zsidók, a tévelygők pedig a keresztények. Végül a keresztény közösségek tiltakozása és a nemzetközi hírverés hatására az oktatási minisztérium lemondott a változtatásról. A fenti példák is mutatják, hogy mennyire fontos a figyelem a szíriai keresztényeknek.

„Hála Istennek, hogy a felszabadítás télen történt” – mondja mosolyogva Fádi, miközben az előttünk elhaladó lányokra biccent. Hideg időben kevésbé látványos a keresztény és muszlim nők viselete közti különbség. Nyáron előbbiekről lekerül, utóbbiakon viszont rajta marad a teljes testet takaró ruha. Az új vezetés toleranciájának az igazi tesztje tehát szűk fél év múlva jön majd el.

A harcnak vége, a sorozás veszélye már nem fenyeget, a keresztények kilátásai mégis bizonytalanok.

„Ma odajött hozzám egy asszony, három gyerekét egyedül neveli, segítséget kért. Nem tudtam egyebet tenni, mint hogy imádkoztam érte” – mondja Johanna Dzsihád Battáh szír katolikus érsek, akivel a Bab Sarkinál lévő templomban beszélgettünk.

Az országot uraló katasztrofális gazdasági helyzet a keresztényeket sem kíméli. Bassár el-Aszad sietve távozott, de alighanem régóta készült rá, hiszen az évek során 200 tonna aranyat és 22 milliárd dollárnyi vagyont lapátolt külföldre. Az új vezetésnek így mínuszból kell újjáépítenie az országot. A közalkalmazottak fizetése akadozik, s bár az elnök bukása óta az országban sokat javult az áruellátás, és megjelentek az olcsó török termékek, az embereknek arra sincs pénzük. Bár az eufória még tart, a türelem egyre fogy.

 – fogalmazza meg közössége aggodalmait George Bahi.

Márpedig a bizonytalanság egyhamar nem fog véget érni. Bár Ahmed es-Saraa sokszínű, inkluzív Szíriát ígér, az új alkotmány megszületése a kormány szerint négy évbe is beletelhet, és addig bizonytalan, hogy milyen helyet szánnak az ország új urai a keresztényeknek.

Ahmed es-Saraa elnök decemberben találkozott a keresztény közösségek elöljáróival, és Johanna Dzsihád Battáh elmondása szerint 

Bizalomra ad okot az is, hogy a többségi szunniták és az új iszlamista vezetés részéről a keresztényekhez nem fűződnek olyan negatív érzések, mint az alavitákhoz, akikhez az erőszakszervezetekben és a milíciákban való szerepük miatt gyakran vér tapad.

Johanna Dzsihád Battáh a többi szíriai keresztény vezetővel közösen levelet is küldött a Vatikánnak, amelyben azt kérik, hogy szorgalmazza a Szíriát sújtó nemzetközi szankciók feloldását, egy új, szekuláris alkotmány megszületését és az ország területi egységét. E célokat egyébként nyilatkozataiban a HTS is megfogalmazta – a megvalósulásuk nagyban hozzájárulna Szíria stabilitásához. A keresztény közbenjárás, pláne, ha eredményt is hoz, felértékeli a közösségeket az iszlamista vezetés szemében, és erősíti politikai pozíciójukat. Az idő azonban fogy, közösségük fogyatkozik, és a fiatalok továbbra is külföld felé kacsintgatnak.

Nyitóképen biztonságiak őrzik a szíriai Latakia ortodox keresztény katedrálisát karácsony reggelén.
Fotó: AFP / AAREF WATAD